Már az oviban is két csoportra voltunk osztva: magyarok és szlovákok. Gyakran folytak fennkölt szócsaták a két banda között. A szövegben nem volt túl sok kreativitás, általában ismétlődött: a „szlovák” gyerekek (magyarul) azt kiabálták felénk: „magyarok-csavarok”, mi meg vissza hogy: „szlovákok-tojások” Durva rigmusok az ovis kemény magból. (Összecsapások nem voltak, de ha lettek volna, azt az óvónénik úgyis csírájába fojtották volna el – kakaóval.)

Persze, semelyikünknek sem volt fogalma arról, mit jelent az, hogy szlovák, vagy az, hogy magyar. Csak azt tudtuk, ez A KÜLÖNBSÉG köztünk. Abban pedig biztosak voltunk, hogy ez a különbség mindenképpen a másik csoportra nézve hátrányos. A másik banda lúzer és kész.

Az idő csordogált. Az ősök nacionalista nézetei belénk szivárogtak már zsenge palánta korunkban. Az én szüleim is gyakran szidták a szlovákokat a családi talkshow-k közepette. A felnőttnek mindig igaza van, mi pedig csupa fülek voltunk. Az ilyen "észtágító" estéket követően egy kicsit mindig mélyebb megvetéssel nézegettem a szlovákokat.

De a véleményük miatt aligha hibáztathatnánk az öregeket. Nekik kemény évtizedek jutottak. Ha kicsit álmodozni mertek vagy némi igazságot követelni, könyörtelenül szorongatták meg a tökeiket az elvtársak, később meg mások. De a szüleink legalább még tudták miért haragszanak.

Mi már nem nagyon.

Úgy írtam eddig a „másik oldalról”, hogy: a szlovákok. Azért azt tudni kell, hogy nálunk a szlovák csoportból a legtöbb gyerek ugyanúgy magyarul diskurált otthon vagy az erdőn, mezőn, mint mi, magyar csoportosok. Később ők persze megtanultak szlovákul, mert az iskolában csak szlovák csatornákon folyatták beléjük a tudást. Mi, finoman szólva is csak középszinten tanultunk meg szlovákul.

Így utólag belegondolva, azt hiszem, tudom, a magyar és szlovák szülők miért haragudtak kölcsönösen egymásra. A magyarok, mert féltek, hogy „csökönyösségüknek” (nem adtak minket szlovák oviba, iskolába) mi, gyerekek isszuk majd meg a levét azzal, hogy nem tudunk a szlovák nyelv nélkül érvényesülni. A „szlovák” szülők pedig azért, mert lelkiismeretük csilingelt. Beadták a derekukat és magyar gyerekeiket szlovák iskolába. Ez az állandó dilemma mérgezte a felnőtt kapcsolatokat is. Nem partizott együtt a két tábor.

Az idő tovább csordogált. Ők a szlovák válogatottnak szurkoltak, mi a magyarnak. Nekik nem jelentett semmit a magyar Himnusz, nekünk sohasem jelentett semmit a szlovák. Mi Petőfiről, Adyról, az Űrgammákról és Lisztes Krisztiánról informálódtunk; ők Ján Smrekről, Jánosíkról és Pavol Demitráról. Mi ragaszkodtunk Magyarországhoz – úgy gondoltunk rá, mint az erős, nagytestvérre –, őket meg nem érdekelte.

Ha így utólag visszagondolok, semmi furcsa nem történt. Úgy viselkedtünk, ahogy minden ember legbelül. Saját nemzetünket jobbnak gondoltuk, mint a többit. Alap emberi gyarlóság. Önzőek vagyunk.

Azért egy kis hátrányban voltunk ám velük szemben. Hivatalosan szlovák földön éltünk. Sokszor mondták mérgesen: „Na Slovensko, po slovensky!”, vagyis „Szlovákiában szlovákul!” Mit válaszolhattunk erre? Sokszor gondoltam, hogy roppant talpraesetten kifejtem nekik a Trianon sztorit. „Kedves Tudatlan Barátom! Emlékszik az iskolára? Na, ott tanulhatott volna bizonyos első világháborúról és annak fejleményeiről…” aztán a kezem a bilibe ért és eszembe jutott, hogy nekik biztos teljesen másféle történeteket meséltek az iskolában arról a korszakról. Inkább csak szégyenkezve amiatt, hogy nem tudom magam igazán jól kifejezni szlovákul, elsompolyogtam.

A régi „szlovák” csoportosok ilyen helyzetbe nem kerültek. Ők már félig asszimilálódtak. De már nem foglalkoztunk ezzel, mikor „feljebb nőttünk”. Nem voltunk már ellenségek, sőt, nagyon jól megfértünk egymás mellett. Sokat ma is barátomnak mondhatok közülük.

Az idő meg csordogált tovább. Középiskolákba, gimnáziumokba, munkahelyekre széledt szét a „magyar” csoportunk. Páran úgy gondoltuk: menjünk magyarországi gimibe továbbtanulni. Ott mindenki magyarul beszél, ők tesók. Mentünk is nagy reményekkel és tele szorongással.

Ott talán nem kell a sarokba húzódnunk.

De kellett.

Néha „cseszkóknak, csehszlováknak” esetleg simán „szlováknak” szólítottak minket. Nem keseredtünk el, mert örültünk, hogy Magyarországon tanulhatunk. És a többség kedvesen fogadott.

Akkor sem keseregtünk, amikor kiderült, hogy Magyarországon általában utálják a magyar focit, és csak a külföldit nézik. Általában azt sem szeretik, hogy ők magyarok és unatkoznak. „Nincs pörgés”, „Te honnan vagy? Hogyhogy beszélsz magyarul?”

Nem keseredtünk el annyira, mert a mieink voltak, de furcsának találtunk sok mindent. Csodálkoztunk, miért nem büszkék. Pedig megtehetnék minden következmény nélkül. Hiszen szabadon használhatják a nyelvüket. Hisz’ jobbak, okosabbak mint a szlovákok, ahogy ezt mindenki tudja. Ezt mondta apám is mindig.

Nem értettük ezt a dolgot. De valószínűleg a pubertáskorunk is bezavart.

A varázs pedig lassan elmúlt. Rá kellett jönnünk, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint mi vagy a szlovákok. Néha sóherek, irigyek vagy gusztustalanok. Néha meg lelkesek, szerelmesek vagy jó fejek. Pont, ahogy mi, a másik oldalon. Nagy testvérekből, sima testvérek lettek. Együtt evickéltünk tovább. Elmagyarázták még azt is, miért nem jó Magyarország. Apám és nagyapám régi beszédei megkoptak emlékeimben.

Aztán jött ez a magyar igazolványos hercehurca. Kérdezték többen, mivel jár ez. Mutattam a fedelén a „magyar” szót nekik. Jó, jó – mondták – de speciel mi hasznom van belőle? Hasznom? – kérdeztem. Hasznom? – gondoltam és mosolyogtam. Nem értik.

Ez egy apró kárpótlás évtizedek megaláztatásáért. Nem is nekem, inkább fateréknak. A mi kellemetlen emlékeink nem számítanak ahhoz képest, amit ők kaptak a magyar szóért. Gondoltam ezeket a dolgokat, de nem mondtam, mert nem érthetik. Nem azért, mert hülyék lennének, hanem mert egyszerűen ők nem élték át.

A népszavazást hagyjuk. Nem esett jól. Mindenesetre egyet tudok, a hazámat nem határok jelölik ki, nem is a népszavazók, hanem én magam.