Mindig kíváncsi voltam, milyen színésznek statisztának lenni. Milyen egy igazi forgatás, mi folyik itt Gyöngyösön a háttérben, mennyi ideig tart egy jelenetet megcsinálni, meg ilyesmik. (Beismerem, nem a legeredetibb kérdések, de legalább az enyémek.) Kb. másfél éve be is regisztráltam egy statisztaközvetítő irodához. Azóta kétszer kaptam "behívót". Az elsőt még visszamondtam, mert egyrészt kültéri forgatás lett volna és brutál hideg volt, másrészt pont egy fontos válogatott meccsel esett egy napra. A héten aztán eljött az igazi kiugrási lehetőség. Egy 19. századbeli lenyalt hajú főpincér beszámolója következik.

ELŐSZÓ

Az iroda korrekt tájékoztató levelével elég sok infó érkezett a postaládámba. „Hölgyek smink nélkül jöjjenek, és hozzanak magukkal közepesen magas sarkú alkalmi cipőt, klasszikus ékszereket. A férfiak vagy borosta nélkül vagy komoly szakállal érkezzenek. Hozzanak sötét színű öltönyt, fehér inget, sötét nyakkendőt és elegáns cipőt.” Fontos a pontosság, és a kipihentség. Ez utóbbi főleg amiatt, mert tizenkét órásra tervezett a forgatás, ami még csúszhat is. És hasonlók.

Ezek közül csak a pihent testet nem sikerült abszolválnom, mert a kisfiam előző este úgy döntött, az éjjeli őrjárat menő játék. Szerintem nem az, de nem én döntök.

A gyülekezőnél nagyjából ötvenen lehettünk. Egy szép nagy és egy szép kicsi busszal átszállítottak bennünket az egyik városmenti filmstúdióhoz.

Még nem láttam belülről filmstúdiót.

Most se nagyon. Csak sok "hangárt", meg távolról egy kültéri forgatási helyszínt, ahol valamin nagyon dolgoztak éppen. Ja, és egy klasszik lakókocsiparkot.

ELŐJÁTÉK

Egy hátsó kosztümraktárnál faroltunk le. Odabent sztájlisztok, fodrászok, sminkesek dolgoztak rajtunk nagy elánnal. Be kell valljam, még sohasem sminkeltek. Már ez is elég megrázó élmény volt.

Nem értek hozzá, de mintha kicsit kevesen lettek volna ennyi emberre, mert megérkezésünktől számítva úgy cirka 4-5 órát töltöttünk ott. De lehet, hogy ez a normális. Nem mintha sietett volna bármelyikünk is, csak hát már léptünk volna a világot jelentő deszkákra.

Lassan 19. századi ruhákban flangált az összes statiszta a teremben. Még az én – nem éppen gyakorlott – szememnek is feltűnt, hogy a smink igen élénk mindenkin. Olyan fehérek voltunk, mint a pelenka bevetés előtt.

Az otthonról hozott cuccaim közül végül csak a fekete nadrágom és cipőm beizzítására került sor, mert felülre egy elegáns pincérruhát kaptam. (Pardon, főpincér!) Nagyon pöpec kis ruhanemű volt. Tiszta fekete, egy vékony fehér szegéllyel és egy csokornyakkendővel. Ha otthon ilyenben és kezemben egy reggelizős ezüsttálcával állítanék be a párom elé, tuti megsimogatná a buksimat.

Egyébként meg olyan sminket és sérót rittyentettek nekem, hogy a végére úgy néztem ki, mint James Twelvetrees a Csengetett, Mylord?-ból.

Twelvetrees-séró

Rajtam kívül még ketten kerültek a pincér kasztba. El is kapott bennünket a csapatfíling. Mintha tesókká avanzsáltunk volna mi hárman.

A helyiség lassan megtelt londínerekkel, boyokkal, komornákkal, felszolgálókkal és egy csomó elegáns "vendéggel". Mivel ez volt az első bevetésem, senkit sem ismertem a bandából. Odatelepedtem hát egy csapathoz az asztaloknál. Jól eldumálgattunk mindenféléről. A rutinosabbak meséltek korábbi tapasztalataikról, más ügynökségekről, a nem létező szakszervezetről, franciaországi szőlőszedési tarifákról, a netadóról, és a dió egészségügyi hatásairól.

Kaptunk teát és szendvicset, ami igazán jól esett. Az asztalra bekészített kaját először csak kerülgettük, mint a cápák. Aztán ahogy az éhségi szint egyre feljebb kúszott, úgy váltunk egyre vakmerőbbekké. Majd az első marcangolások láttán mindenki felbátorodva indított rohamot. Általában így van ez, ha ingyen kaja adódik. Nemde, pogácsafaló újságíró barátaim?

Szóval olyan 4-5 óra múlva kinézetre készen álltunk a 19. századi ereszd-el-a-hajam partira. Ekkor indultunk a forgatási helyszínre, ami történetesen egy impozáns múzeum volt. Nyolcadmagammal egy lendületes kisbusszal közelítettük meg. Jócskán besötétedett, mire bekanyarodtunk az udvarra. (Ez később jól jött, tekintve, hogy éjszakai jelenetben voltunk hivatottak szerepelni.)

ÉJSZAKA A MÚZEUMBAN

A múzeumban mindenfelé technikusok bóklásztak ismeretlen eredetű technikus felszerelésekkel. Mi itt találkoztunk egy asszisztenssel. Merthogy a sokstatisztás jeleneteknél az úgy van, hogy a statiszták egy kisebb csoportját irányítja egy "al-asszisztens". Őt pedig irányítja egy "fel-asszisztens". És így tovább. Nem tudok minden rangfokozatot, de valószínűleg a rendező mindent visz.

Szóval az asszisztens, hogy nagyjából képbe legyünk, röviden összefoglalta nekünk a film sztoriját, amit a premier előtt nem lenne ildomos itt elárulni.

Hogy valamennyire érthető legyen, és a jelenetünket kontextusba helyezzem, annyit talán elárulhatok: egy szegény csóka – a főszereplő – éjjel betéved egy épülőfélben lévő hotelbe. Miközben ott bóklászik, odahallucinálja a személyzetet, és egy csomó vidámkodó vendéget, akik csapatják a partit. (A feltűnően erős smink az álomszerű hangulat fokozása miatt kellett.)

Szóval adott egy nagy hotel elegáns, hófehér előtere, amely benépesül vendégekkel és rohangáló pincérekkel, londínerekkel és egy vonósnégyessel. (Pardon, róluk elfeledkeztem.) A vendégek vidáman cseverésznek vihorásznak, a személyzet meg illedelmesen kajtat a saját kis dolgai után.

A kezembe nyomtak egy tálcát, amin egy fehér, aranyozott szegélyű porcelán teáskészlet pihent. Az volt a rendkívül összetett feladatom, hogy a kamera indulása után – ami a termen végigbotorkáló főszereplőt követte – végigvonuljak a terem másik végében található lépcsőhöz és felmenjek rajta. Közben kerülgessem a többi statisztát és pincérfejet vágjak.

Csapó

EKSÖN

Az időzítés fontos. A második próba felvétel alkalmával például pont szembe találkoztam a főszereplővel meg a körülötte vonuló kamerás-mikrofonos-világítós kombóval. A problémát karambolmentesen csak egy testcsellel tudtam megoldani. (Méghogy semmire sem megy a magyar ember a focival!) Innentől kezdve késleltetett indulást kérvényeztem az asszisztenstől, aki meg is adta az engedélyt.

Az időzítés hasonlóképpen csiszolódott minden egyes statiszta esetében. A jelenet szépen össze is állt nagyjából az ötödik-hatodik felvételre. Onnantól kezdve nem sok változás volt. Leglábbis szerintünk, statiszták szerint. Gondoltuk, maximum egy-két felvétel még és perfettó minden.

Elég nagyot tévedtünk. Nem számoltam, pontosan hányszor mentem végig a termen és fel (meg le) azon a lépcsőn, de olyan harminc körülire tippelem. Nem tudom, a hasonló – viszonylag kisebb költségvetésű – filmeknél az ilyen magas felvételszám mennyire általános. Mindenesetre a végére nem csak a főszereplő, hanem én is álomszerű állapotba kerültem. Gondolom az éhség és a fáradtság is belejátszott.

Úgy érzem, kihoztam mindent a karakteremből. Néha még huncutkodásra is futotta. Volt, hogy megfordítottam a tálcát vagy megcseréltem a csészék sorrendjét. Szóval nagyon vad partizás folyt.

FPS (First-person Shooter) módban nagyjából ennyit láttam: az "Action"-től számítva kb. tíz másodperc után indultam. Szolgálólány érkezik a baloldali oszlop mellett, közben jobbról a pezsgős pincér. Elsuhanok közöttük, és máris a két idősebb, cseverésző vendég mellett találom magam. Rájuk biccentek és besorolok a két bőröndöt cipelő alacsony boy mögé. (Közben félszemmel látom, hogy a főszereplő a terem másik végében csodálkozva megáll, majd elindul az ellenkező irányba. Utána a kamera-kombó.) A boy leteszi a bőröndöket egy csoport vendég mögött. Onnan kiválik egy nagybajuszú úr, és átvág előttem a középen található erkélyhez. Két dáma érkezik szemben, mellettük is elvonulok szolidan, jobbra a vonósok tolják a rakendrollt. A lépcsőig már csak két vihorászó szemüveges vendég és a szigorú, de jóságos arcú főkomornyik mellett kell elhúznom. Fel a lépcsőkön egészen a fordulóig. Ennyi. Harmicszor.

Szerintem pár napig még ezzel álmodok.

CSOSZOGÁS HAZA

Nem számoltam meg a lépcsőfokokat, de a végén egyre többnek tűnt. Nem tudom, milyen nehéz lehetett a kamera, de elég nagy volt, úgyhogy utólag is riszpekt az operatőrnek, aki azzal rohangált le-föl minden egyes felvételnél.

Azok a rohadt lépcsők...

Nem emlékszem pontosan, de nagyjából hétkor kezdtük forgatni ezt a kb. egyperces jelenetet. Ez ment olyan tizenegyig. Amikor a rendező a huszonötödik alkalom után először mondta, hogy "Very good!", gondoltuk sínen vagyunk. De nem voltunk. Még ötször megcsináltuk very good.

A legvégén bónusznak felvették csak a csoszogásunk kakofóniáját is.

Ezután néhányunkat kiválasztották a következő jelenethez. Szerencsétlenek egyből mehettek átöltözni, hogy utána ők alkothassák egy koncert közönségét.

Mi szerencsésebbek mehettünk enni a kint felállított asztalok mellé. Ezután aláírtunk, majd egy kis várakozás után a „fűtött” sátorban megvárhattuk, amíg valaki buszért küld. Kivonultunk a csodás járgányhoz, és irány a filmstúdió. Az úton az egyik londínerrel beszélgettem. Kiderült, hogy operaénekes. Ő is kíváncsi volt, hogy megy ez a statisztázás.

A koncertes jelenethez ott maradt bajtársakról nem hallottam többet.

A filmstúdiónál átöltözés, és irány haza. Nagyjából éjjel egy-két óra lehetett.

Statisztikailag jó volt. Gyakorlatilag fárasztó, de ebbe valószínűleg az is bőven belejátszott, hogy eleve kialvatlanul érkeztem.