Egy felvidéki nyugdíjasotthonban jártam. A mamámat látogattam meg. Szégyen, hogy csak most először. Már jó ideje bent van. Szép a hely, de valahogy száll-a-kakukk-fészkére érzésem lett a látogatás végére. A halál elleni tehetetlenség, a szégyen és az álomszerű képek kavarogtak bennem és az épület körül.

Fotó: Completerehabsolutions.com

„Nyugdíjasotthon” és „Alzheimer központ”. Ez áll a sárga táblán az otthon bejárata mellett. Az új, háromemeletes, téglalap alakú épülethez egy szépen rendezett udvaron át vezet az út. Gondozott gyep, tiszta padok, egy kellemes árnyékot nyújtó diófa. Az épület mellett a távolban még egy nagy fedett kerti grillező is van.

A főbejárat előtt ül egy csoport gondozott. Néhányan a padokon, a többiek mellettük tolószékekben. Jókedvűnek tűnnek. Olyan öregesen jókedvűnek. Talán a nyugodt a megfelelő szó inkább. Megkerülöm a csoportot és az ajtó felé tartva tűnik fel, hogy valamelyikük azt ismételgeti elég hangosan, hogy „Gyere ideee! Gyere ideee!” A többieket nem zavarja vagy legalábbis megszokták már.

Kurtán köszönök, nem merem vizslatni, hogy melyik a mantrázós.

Belépek az otthonba. Minden tiszta és rendezett belül is. A portával szemben két óriási akvárium, tele piros meg kék halakkal. A pirosak lehet, hogy aranyszínűek voltak. Nem értek a halakhoz.

A portán nincs senki, ezért egyenesen tovább megyek. A liftek helyett a lépcső felé fordulok és felmegyek az első emeletre. Ott egy balos, majd irány a mamám szobája felé. Anyu azt mondta arra van. Valaki utánam szól:

– Segíthetek?

Nagy darab ápoló, fehér köpenyben. Barátságosnak tűnik. Mondom neki kit keresek.

– Az unokája?

– Igen.

– Akkor erre tessék.

Egy kis nappaliszerűségbe vezet. Ott ül mama középen többedmagával egy asztalnál.

A falak világossárgák, a plafon narancssárga és fehér kockás mintázatú. Néhány asztal összetolva, mellettük műanyag székek. A fal mellett fehér polcokon plüssfigurák, játékok és gyerekrajzok sorakoznak. Néhány csokor virág is. A másik oldalon egy nagy fehér bárpultszerűség. Mögötte már az ápolók territóriuma. Amennyit látok belőle, társasjátékok, kitöltésre váró papírok és akták sorakoznak ott.

Az ápolók úgy négyen vagy öten lehetnek ezen a részen. Nem tudom pontosan megállapítani, mert folyamatosan ki-be járkálnak. A nagydarab férfi, a többi hölgy. Fiatalabbak és középkorúak egyaránt.

Szóval a középső asztalnál ül a mamám. Tolókocsiban, szépen nyírt hófehér hajjal, és félig lebénult testtel. Többször kapott szélütést az elmúlt években. Sokáig anyu ápolta otthon (a mama egyébként apum édesanyja), de mióta lényegében fekvőbeteg lett, és pelenkázni kellett, nem bírta egyedül a munka mellett.

Mama felém néz és próbál beazonosítani. Várok ott előtte állva – kicsit hülyén –, aztán leülök mellé és mondom, ki vagyok. Megismer, és kérdezi hol voltam idáig. Jogos kérdés. Szégyellem is magam. Távol élek ugyan, de hamarabb is meglátogathattam volna. Lustaságból vagy félelemből nem tettem. Mindenesetre most itt vagyok és próbálom magam kimagyarázni, vagy legalább a dédunokájára terelni a szót. Látszik, hogy minden információ tölti az aszott testét. Mintha akkura csatlakoztatnák olyankor, ha valaki mesél. Pedig a felszínes megfigyelőnek úgy tűnik, nem is igen figyel. De én már ismerem annyira, hogy tudjam, ez hülyeség. Nagyon is figyel.

A falon egy óriási LCD tv van. Valamelyik celebes főzőműsor megy éppen. Hal a tortán vagy ilyesmi.

Három tolószékes öregember van még a szobában. Az egyik teljesen a sarokban, srégen a tv alatt. A másik a mamám háta mögött ül. Miután leülök, ők ketten kívül esnek a látómezőmön. Nem akarok forogni és úgy vizsgálgatni őket, úgyhogy róluk ennyit tudok.

A harmadik öreg tolószékben ül a mamám balján. Rövidre nyírt ősz haja, kerek szemei előre merednek. Az egy óra alatt, amíg ott vagyok, egyik férfi sem szól egyetlen szót sem. És ez kicsit félelmetes.

Utóbbinak – talán Géza, a tolókocsira legalábbis ez volt írva – egy fehér porcelán pohár van a keze ügyében. Azt matatja. Néha meg a tévére néz vagy ránk, hogy mit beszélünk. Több pohár is van az asztalokon. Fehérek és zöldek. Tea van bennük.

A tévé elég hangos. Szandinál vannak a vendégek. Az énekesnő rövid fűszoknyában keverget valamit és magyaráz. A tévé illetlenül óriásinak tűnik. Vészjóslóan magasodik az öregek fölé, akik csak néha mernek oda pislogni. Abba a másik, újabb világba, amiben Szandi fűszoknyában kevergeti a kaját. A többi celeb pedig arról beszél, hogy még mindig kívánatos ez a Szandi. Abban biztos vagyok, hogy az öregek azt sem tudják, mi az, hogy celeb. Nem is kell már tudniuk. (Igazából a fiatalabbaknak sem kéne tudniuk, de ez másik téma.)

A mama édesszájú. Nagyon szereti a csokit. Kockánként szokta elnyammogni. Hoztam a zsebemben neki két kisebb táblával. Az összesen tíz kocka. Előveszem és kérdezem tőle:

– Mama, ezt szereti, ugye?

Nehezen formálja a szavakat, mert az arca is lényegében félig béna. Nem mindig lehet érteni. Erősen kell figyelni a szájmozgását, hogy ki lehessen következtetni egy-egy hosszabb szót. Vagyis viszonylag hosszabb szót, mert igazán hosszú szavakat nem használ.

– Persze, hogy szeretem.

Nyújtom neki az első kockát. Ő nyújtja a nyelvét, beszippantja és nyammogni kezdi. Foga már régen nincs.

– Finom. – mondja.

Mutatom neki a dédunokájáról készült legutóbbi fotókat, meg egy videót. Nézi és csodálkozik a kamerán. Ha valaki átmegy a termen vagy valami „történik”, arra fordítja fejét. Nagyon lassan.

Mesélek neki az életünkről. De sok a csend. Ő már nem tud mesélni. Igaz, hogy amíg tudott volna, akkor sem nagyon akart. Most meg már nem is tudna.

A folyamatos csendet szakítják félbe a ritka félmondatok. Az ápolók ugyan mászkálnak és cseverésznek, de az öregek, úgy tűnik legalábbis, csak néznek maguk elé. Lassan fordítják a fejüket, mintha szégyellve, hogy mindig lemaradnak valamiről.

Az otthonban teljeskörű orvosi ellátás van, jelzőrendszeres nővérhívó készülék az ágyak mellett, saját kápolna és a legkülönfélébb szabadidős tevékenységi lehetőségek: aromaterápia, ergoterápia, akvarisztika, kézimunkák, közös éneklés stb.

Mamám nyammogja a következő csokikockát.

Géza elkezdi csúsztatni a bögréjét az asztalon. Szépen egyenesen fölfelé. Aztán kicsit jobbra, majd lefelé és balra. Elérkezett a kiindulási ponthoz. Újabb kör indul. És újabb, meg újabb. Nem tudom eldönteni, hogy Géza miért csinálja.

A pohár finoman súrlódik az asztalon. Nem zavaróan, de állandó hanggal jelzi a köröket.

Mamám lassan odafordítja a fejét. Nézi, a poharat, majd a férfit.

– Mi’csinálsz?

Géza erre összerezzen és lopva felpillant. Teljesen olyan az arca, mint a kisfiúé, akit éppen rajtakaptak valamin, amit szégyell, de amiről nem igazán tehet. Ő ilyen. Lehorgasztja a fejét.

Újabb gondozottat hoz két ápoló a szobába. Egy öreg néni az, lassan csoszog. Az egyik ápoló odamegy a fehér pulthoz és beír valamit egy füzetbe. Az öreg néni ekkor elkezdi letolni a harisnyáját. Már a pelenkája is kibuggyan.

Az ápolók közül többen felkiáltanak: „Mit csinál, Irén néni? Hát letolja a nadrágját! Nem kell még vetkőzni.” Nevetnek.

A néni zavarodottan áll, a középkorú ápoló hölgy odasegíti az asztalunkhoz. A másik oldalra, pont szembe a mamámmal ülteti le. Körbetekeri egy pléddel a derekát, és otthagyja.

Irén néni és a mamám egymást nézik üveges tekintettel.

– Kint voltál, Irén?

– Igen.

– Jó volt?

– Jó.

Irén néni tüsszent. Aztán megint. Valamelyik szomszédos szobából vagy az udvarról ének szűrődik be. Kórusban énekelnek. Irén néni megint tüsszent.

– Megfáztál. – mondja a mamám.

Irén csak bámul. Szót váltunk a mamával, majd elnyammog egy újabb csokikockát.

Pár perc múlva egy valamivel fiatalabb néni ül az asztalhoz. Borzas barna haj, sötétkék vastag pulóver. Az arca furcsán csúnya. Neki nem kellett segítség a járáshoz. Néz rám és azt mondja, hogy valahonnan ismer. Látott már engem.

– Nem hinném. – válaszolom neki és mamám is csóválja a fejét, de ő csak erősködik. Ráhagyjuk.

Egyszer csak egy mobil koporsót hoznak be mellénk. Tiszta fehér és apró kerekei is vannak. Egy alacsony fekete-fehér csíkos pólós pacák, meg egy nagyobb kék pulóveres hozta. Valamit egyezkednek az ápolókkal, majd kinyitják az ajtót, amire az van írva, hogy 47-48.

Az öregek nézegetnek. Mamám kérdezi, mi az, én meg elterelem a szót másra. A frissen érkezett öregasszony viszont hangosan kérdezi:

– Mi az a’?

Az egyik fiatal ápoló lány elneveti magát hátul. „Mi lenne?” – hallom.

A 47-48-as ajtó szűk előszobábába nyílik. Alig tudják betuszkolni a koporsót. Kesztyűt húznak és becsukják az ajtót.

Az öregek eddig nézték a műveletet, most visszarévednek a poharakra vagy a tévére.

Szandi vacsorája elfogyasztva. Most jelenti be, hogy énekelni fog egy „hangulathoz illő dalt”. Ő így mondja, de a többi celeb kicsit fanyalogva néz. A szoknya jobban tetszik nekik. Nem emlékszem, melyik dalt énekli aztán.

Mamát próbálom szóval tartani és kibontom a második csokit. Olyan lett a szája széle. Szalvétával megtörölgetem, de a mély ráncok közül nagyon nehezen sikerül csak kiszedni a barna masszát.

Nyílik az ajtó, tolják ki a fehér koporsót. Cuppannak a kezekről a kesztyűk. A kisebbik szállító megáll a pultnál és érdeklődik, hogy ki írja alá a papírokat. Útba igazítják valami feletteshez. Köszönnek és viszik kifelé a baljós tárgyat és a benne lévő valakit. A mamáék csak ülnek és néznek tovább.

Hirtelen úgy érzem magam, mintha váróteremben lennék.

Nem tudom, hogy mamám tudja-e, hogy mi történt. Szóba mindenesetre nem hozza. Én meg végképp.

Lassan elbúcsúzunk. Ígérem, hogy majd jövünk.

Ballagok lefelé a lépcsőn, el a porta mellett. Az akváriumoknál egy öreg tolószékes bácsi kísér végig a szemével.

A kertben még mindig ott ül a csoport. Ahogy kilépek az ajtón a legközelebb lévő két asszony meredten néz rám. Az egyik megszólít:

– Fiatalember! Vigyél innen el!

Döbbenten csoszogok el mellette. „Én sajnos… nem tudom… bocsánat.” – motyogom. Ekkor kiált a másik „Gyere ideee! Segíííts!”

Nem nézek fel, csak megyek a kocsi felé. Gyönyörű idő van, minden zöld. Hét ágra süt a nap.

Beülök az autóba és mélyeket lélegzem. A halál elleni tehetetlenség, a szégyen és az álomszerű képek kavarognak bennem. Mintha váróteremből szabadultam volna.