Most például összerángatom ezeket a betűket szavakká és mondatokká. És az Ön szeme, összepásztázza ugyanazokat a betűket szavakká és mondatokká, ugyanúgy most. A két most nem ugyanaz, mégis egyszerre csináljuk. Na, ezt nem bírom felfogni ebben az idő dologban.

Másodszor: Az osztályfőnököm azzal zárta le a gimnáziumi tanulmányainkat az utolsó órán, hogy felírta nagybetűkkel a táblára: „ISTEN-CSALÁD-HAZA”. Elköszönt és kiment. A viszonylátásra. És mi csak bámultuk a táblát, csendben, mert úgy éreztük, ez az Ősigazság, a Bölcseletek Bölcselete (esetleg köve), szentgrálnyi titok. E három szó (kötőjeles) kapcsolata.AZ értékrend, ami szerint élni kell, mindig ez fog szemünk előtt lebegni satöbbi.

Sorba vettem a fenti kötőjeles fogalmakat. Az elsővel kapcsolatban: katolikus vagyok. Elsőt áldoztam, bérmálkoztam, templomba jártam. Soha nem szerettem. Pedig a templomok szépek. A papok általában kedvesek és sokan utálják őket. Részben értem miért, de általánosítani sohasem szabadna, ugye. A katolikus Anyaszentegyház közvetítő Isten és ember között. Régen voltam templomban, de nem érzem úgy, hogy mulasztanék valami fontosat. Szerintem, nem kell közvetítő Isten és ember közé. (Persze, persze, reformátusok, ezzel nem mondtam újat, tudom.) Mindenki tud imádkozni vagy beszélgetni Istennel. Csak nem mindenki akar. És aki nem akar, azt úgysem szedi rá az Anyaszentegyháza sem. Aki meg eleve jár templomba, az úgyis tud imádkozni.

Viszont. Talán mégis jó, hogy van egyház, mert őrzi a hit hagyományait, s az az érzésem, nélkülük Isten képe igen gyorsan megkopna. Isten érték, hisz’ ebből élnek sokan. Számomra is érték, de más okból. Istennel úgy járok, ahogy az idővel. E
gyiket sem értem. De Istennel kapcsolatban legalább érzem, hogy fontos (ha nem is abban a formában, amilyenbe a vallásfajták néha öltöztetik. (Jujpokol! Halleluja mennyország!) Egyszer egy hotelben (amikor én pincér voltam) a mosogató ember, a Tibi (aki egyébként fejből idézte Faludyt, ill. más neves költők verseit, és azóta azt hiszem, Tibetben tartózkodik valahol) azt kérdezte tőlem: „Te milyennek képzeled el Istent?” Én azóta (értsd. 2006 decembere) gondolkodom ezen néha, de Benedek (Ottlik Géza: Iskola a határon. Budapest, Magvető, 1968.) gondolatmeneténél nem jutottam előrébb: „jóságos fehérszakállú aggastyánfej a felhők között”.

Család: A fejemben burjánzó és aggasztó értékösszevisszaságban ez az egyedüli biztos pont. Ők a legfontosabbak. A testvéreim, a szüleim, a barátaim. (Úgy értem, az igazi barátaim.) És a párom (akkor is hülye szó!). Fontosságukkal főleg akkor szembesültem, úgy értem, akkor éreztem meg igazán, amikor egy évet töltöttem távol tőlük. Az fájt. Erről nincs mit beszélni. Érzi, aki szerencsés.

Haza: Nem szereti a hazáját, aki nem akarja a revíziót? Felvidéki vagyok, és nem akarom a revíziót. Nem tudom, hogy hol a hazám. De ezt már nem sértődve mondom, ha mondom. Ez már állapot, begyökereződött kisebbségi érzés. Nem könnyű vele. De nem állítom, hogy nehezebb, mint bárki másnak. Beleértve akinek ilyen nincs. Neki van más, ami szar. És egyébként, ha nem tudom, hogy hol a hazám, hova tegyem az értékrendemben?

Ó, és a Tudomány!

Mindig szerettem olvasni, most is elég sokat teszem. De egyre inkább érzem úgy, a könyvek világa bizonytalan. Néha már csömöröm van a sok kúszó betűtől, mert úgy érzem, a legtöbb esetben csak blabla, professzionális szószaporítás. Bla. Néha egy-egy villanásnyi fényt gyújtanak fejemben, majd még nagyobb sötétségbe taszítanak. „Sose aggódj amiatt, hogy nem érted a matematikát. Biztosíthatlak, nekem még több gondom van vele.” (Albert Einstein levele egy 12 éves diáknak)

Ha végzek egy könyvvel legtöbbször nem értem, mit is adhatott nekem; azonkívül, hogy elmondhassam: „Én már olvastam!” Bla.

Volt, mikor teljes szívemből gyűlöltem a könyveket és a tollat mert annyi időt pazaroltam rájuk addig. Úgy éreztem (Ó, drága szentimentalizmus!), minek papírra írni, ha írhatsz saját éneddel és mosolyoddal mások szívébe?! (Oh, jééé!) Tényleg így volt és tényleg hittem, és tényleg boldog voltam a gondolattól. Imádtam embernek lenni és az embereket. Általában magasról szartam a könyvekre. Persze olvastam, de nem „életre-halálra”, ahogy Márai írta. Olyan egyszerű és olcsó igazság: “Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viszonyulnak majd hozzád, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.” (Anthony de Mello) Ezt például nem is olvastam. Azt se tudom, ki az a de Mello. Csak kigugliztam az ide illő idézetet.

Aztán volt, hogy elfelejtettem valamit és megint savanyú voltam, és sokat olvastam. A betűk segítségével boncolgattam a mindenhol megbúvó izét. És közben belül kiröhögtem magamat, a komolyságomat. Valahogy talán egyensúlyt kell találni a „normál” élet és a poros, könyves világ között, vagy nem is tudom.

A tudomány sem oldhat meg mindent. Tiszteletre méltó emberi próbálkozás. Rendszerez, megvitat, leír, csiszol, kinyilatkoztat, majd jön valamilyen politikai -, társadalmi - esetleg természeti változás (csapás) és minden más megvilágításba kerül. Kezdheti elölről a tudomány: számba vesz, megrágcsál, leír, csiszol, rendszerez. Főszöveg, fülszöveg, utalás, kiragadott idézetek innen-onnan, lábjegyzetek lábjegyzete, végtelen, egyre duzzadó labirintus, mely porosodik és elavuló gondolatok tárháza lészen. Na.

És a művészet? Az néha különleges. A művészet érték, de ezt is csak érzem, nem igazán értem miért.

És egyáltalán arról, hogy értékrend: Ha arról van szó, hogy írni kéne valami értékeset, mire gondolok? Nem arra, hogy nomaj’most alkotok valami maradandót (már úgy értem, az én képességeimhez mérten maradandót). Vagy hogy, hú, most leírhatom végre mi bánt, vagy minek tudok örülni! Nem.

Nem zsoltárt akarok írni, az Urat dicsőítni. Nem azért írok, hogy a családom büszke legyen reám. Nem a nyelvért, a hazáért, ahogy pl. Kazinczy-ék tették (az összehasonlítás persze nevetséges). Nem is tudom, miért írok. Talán, mert rendetlenség van belül.

Na, ehhez mit szóltok, milyen értékrend ez? Hol az Isten, a család, a haza? Én egy magyar fiatal vagyok, és ilyen az én értékrendetlenségem, mint ez az írás. Ilyen zűrzavaros.

De tudom, ezzel nem vagyok egyedül.