Egy felvidéki falu feltámadása három részben. Ez már a második. (Az elsőt itt lehet átnyálazni.) Ezúttal a változások szeléről lesz szó és arról, aki ezt a szelet előidézte.

Aztán egy nap feltűnt a színen egy ember (szakálla volt satöbbi), és bejelentette: szeretne elindulni a polgármester-választáson. Senki sem tudta, ki ő, honnan jött, de az már megjelenéséből és nevéből is sejthető volt, hogy nem esélytelen: Szent Péternek nevezte magát. (A jól értesültek tudni vélték, hogy az őt mindenhová követő közelebbi munkatársai olykor Simonnak nevezték. De ez nem bizonyított.)

Elegáns, ugyanakkor modern öltözékétől kicsit elütött egy – állandóan oldalán fityegő – rozsdás kulcs (de efölött valahogy mindenki szemet hunyt). Soha senki sem látta, mire használja, milyen zárba illik, de nem is mertek rákérdezni. A kulcson kívül sokszor hordott magánál egy kopott esernyőt. Még herepörkölő hőségben is. (Ez a műveltebb falusiaknak azonnal szöget ütött a fejében. Mondhatni valami rémlett nekik.) E két fura tárgyon kívül azonban semmi kirívó nem volt felróható Szent Péternek.

Ráadásul e kisebb "defektek" is azonnal feledésbe merültek, amint a lakosok megtapasztalták Szent Péter vezetői erényeit. Nem húzom az időt: meg is választották polgármesternek. Amit ő elhatározott, véghez is vitte. De nem ám vadkapitalista nyomulással, mindenkinek-odabaszok könyökléssel. Mi sem állt távolabb tőle! Fejlesztési ötletei úgy nyesték keresztül a problematikus gócpontokat, mint tuning Lada a kukoricást. Minden tervet körültekintéssel, precízen készített elő, és játszi könnyedséggel valósított meg.

(Nyilván felmerül a kérdés: hogyan lehet íly’ hatékonyan kormányozni, de sajnos kulisszatitkokat én sem árulhatok el.)

Ahogy a helyieknek leesett a tantusz, hogy ebből valami jó is kisülhet, tejben-vajban próbálták füröszteni a szent embert. Például azt szerették volna, hogy a felújított kastélyba költözzön, mert meggyőződésük szerint az olyan menő. Az új polgármester udvariasan elhárította az ajánlatot, és egy kis kunyhóba költözött a működése alatt lassan nagyvárossá fejlődő falu szélén. (A mindenhol felbukkanó irigyek persze azt rebesgették, hogy álszerénység ez, s csak majmolja Uruguay államfőjét, José Mujicát.)

Ha éppen nem volt semmi dolga, házról-házra járt, és segített a ház körüli teendőkben a helyieknek. Gyakran pár éjszakát is eltöltött egy-egy szimpatikus családnál. Mindenhol szerették, munka iránti alázatáért, kedvességéért és határozottságáért.

Egyetlen „luxust” engedett meg magának. Mivel imádott halászni, ’péteren azonban soha sem volt tó, szervezett egy bogrács brigádot, odalogisztikázott melléjük pár rekesz sört és ásatott egy kis tavat a kunyhójától nem messze. A brigád tagjait, persze, tisztességgel megfizette.

Ami pedig Szentpéter (EU által is támogatott) fejlesztés projektjeit illeti. Nos, azokra az utolsó részben térek ki.