Budapest. (A frizurám még mindig tökéletes.) Éppen a kocsiból kászálódok ki, amikor egy középkorú férfi mellém battyog és udvariasan felkínálja a Fedél Nélkül-t. Szégyellem, de az „egy-lépés-hátra” szenzorom automatikusan bekapcsol, pedig a fazon egyáltalán nem tolakodó. Illedelmesen és érthetően beszél. Újság és pénz gazdát cserél, erre kicsit felbátorodva mondja: „Bocsásson meg, soha nem hagyom ki az esélyt: arra az esetre, ha bármilyen munkát tudna – bármit elvállalok –, megadhatom a számomat?” Erre én egy laza „hátperszét” lehelek, miközben azon gondolkodom, milyen jó, hogy néhány hajléktalannak van mobiltelefonja. Mondom néki: nem ígérhetek semmit munkaügyben. Mire ő: sebaj, minden apró esély számít az életben.

Nos, ekkor egy kitüremkedő ötlettől vezérelve felvetem neki egy interjú ötletét, hátha egy leendő munkaadó olvassa és… szóval értik. Ő is érti, és örül a lehetőségnek. Én is örülök, hogy örül. Mivel sietnem kell, megbeszélünk egy pár nappal későbbi időpontot és helyet a csevej lebonyolításához.

Eltelik a pár nap.

Máris ott ülünk egy vendéglátó egység asztalánál. Meghívom egy akármire, de ő csak egy kávét kér szerényen, szépen megköszöni, és lassan kortyolgatja a társalgás közben beállt szünetekben. A beszélgetés hosszúra sikerül, minden részlettel nem untatnám az olvasót, ezért kiragadok néhány részletet.

Íme, Zoltán életének egy-egy töredéke. Fotót nem készítek, mert ő így szeretné. Nem fotogén alkat, mondja.

„Most éppen egy szállón lakom a párommal, kicsit több, mint egy éve vagyunk ott. Előtte az erdőben voltam, az általam eszkábált kunyhóban. Ez utóbbi még most is megvan. Legutóbb három hónapos munkaviszonyom volt egy vendéglőben, a II. kerületben.”

Miközben az erőben lakott?

Igen. Tiszta ruhában beálltam a pult mögé minden reggel. Három hónapig tartott.

Három hónap? Csak nem a próbaidő letelte után rúgták ki?

Ja, dehogy. Ez akkor volt, amikor a cigarettát betiltották a vendéglőkben. A tulaj korrekt volt, elmondta, hogy emiatt komolyan esik a forgalom, és ha ez nem változik, sajnos, fel kell mondjon nekem. Vár még, de addig nyugodtan kezdjek más munka után nézni. A forgalom végül a harmadára esett vissza. Nem hibáztatom, nem ő a vétkes. 2011. március 3-tól június 19-ig voltam ott.

Szerette?

Igen, pedig életemben először csináltam. Mármint vendéglátóskodni nem először voltam, de pultosként igen. Az nagyon fura volt... vagyis inkább érdekes, hogy aki bejött, az rögtön élménybeszámolóval kezdte. Mindig ment a kérdezz-felelek. Gyorsan megszoktam, hiszen tudtam, hogy a munkával jár. Egyébként meg jó is volt hallgatni az embereket.

Milyen munkákat csinált még előtte?

Szintén vendéglőben voltam konyhai kisegítő, mosogató. Ehhez a takarítás is hozzá tartozott természetesen. Étel előkészítést is végeztem, ha kellett, legyen az hidegtál, saláták, szendvicsek vagy ilyesmi. Szállodában is dolgoztam. Lehet, hogy öndicséret, de a főnökeim mindig meg voltak elégedve a munkámmal.

Beszélne nekem arról, hogyan áll össze egy napja? Mi – vagyis én legalábbis – nem nagyon mertem eddig belegondolni ilyesmibe. Abba, hogyan élnek, mit csinálnak Önök nap, mint nap...

Nem is nagyon érdekli az embereket, és igazuk is van. Nem az ő dolguk megoldani az én problémáimat. A párommal, Ibolyával lakunk egy szobában a szállón. Kávéval kezdem a napomat, próbálok ébredezni – kivéve, ha valamelyik lakótársamnak nincs valami nyavalyája éppen és kopogtat korábban az ajtón... Van egy számítógépem. Igen, látom, hogy ezen meglepődik. Hosszú idő volt alkatrészenként összeállítani és enyhén szólva nem egy csúcs gép, de zenehallgatásra, filmnézésre, szövegíráshoz megteszi. Bent a szobában van rezsó, megcsináljuk a kis kajánkat…

Bocsánat, a szálláson kapnak ételt, vagy ott csak alszanak?

Nem, ott nem kapunk ételt, az csak szállás. A fizetős helyekre nem volt jellemző soha az ételosztás. Azért fizetősek, hogy az önálló életvitelre szoktassa az ott lévőket.

Szóval felkészülök az újságárusításra, ami olyan 2-5 órás meló naponta. Összeget ne kérdezzen! (Nevet, én meg habogok.)

Ja, nem is akartam… ezek szerint tehát megveszik az újságot, aminek darabja ugye 35 forint, ha jól látom, és az e fölött kapott összegekből, adományokból élnek?

Igen, pontosan. De nem csak az út szélén állok, és nézek ki a fejemből, mert úgy 600 forintot sem keresnék. Odamegyek ahhoz, akiről úgy gondolom, hogy talán szóba áll velem aztán hajrá. Persze, a megszólítottak közül sokan finomabb esetben azt mondják, hogy „köszi, nem érdekel”. Körülbelül napi 80-200 emberrel hoz össze a sors így. A járókelőket többnyire békén hagyom, az autókból ki- és beszállókat szoktam megszólítani. A „műszak” végén, – ha futja a keret –, akkor bemegyek a boltba és beszerzem a szükséges élelmiszert. Volt már sajnos úgy is, hogy a szálláson felül csak egy kiló kenyérre futotta.

Otthon már kávéval vár a párom, beszélgetünk, tévét nézünk, aztán tentikélünk.

A párja is ugyanezt csinálja?

Igen, Ibolya is ezt csinálja.

Mennyit kell fizetni Önöknek a szállásért?

A 2012 decemberi szerződéskötésünkkor havi 2 200 forint volt fejenként, hozzáteszem, az első hónap ingyenes volt. Az esetfelelősünk jelezte, hogy ezen az összegen havonta valami minimálisat emelni fognak. Tavaly évvége óta már nagyjából 20 000 forintot fizetek két főre.

És a kellemetlenebb változat? Milyen az erdőben?

Hát igen, az valóban kellemetlenebb. Ott én úgy választottam ki a helyemet, hogy a közelben nincs másik „hajléktalan-lak”. Ott egyedül vagyok. A kalyibát én csináltam. Ott az az első, hogy gyújtóst keresek a meleg víznek, ugye…

Milyenek a hajléktalanok közötti emberi kapcsolatok? Vannak barátaik, akikkel jóban vannak?

Változó. Leginkább a kutya-macska barátsághoz hasonlítanám. Ott is előfordul olyan kapcsolat, ahol a barátság tartós és kölcsönös. Most van egy ember, aki négy-öt másik hajléktalannal él egy helyen. Amolyan kis kolóniaszerűen. Ő olyan, hogy képes átjönni és ilyesmiket mondani nekem: „Zoli, a múltkor mondtad, hogy nincsen hagymád, sód, tessék, hoztam.” Ez jól esik. Egy ilyen ember van, de egyébként nem jellemző. Nem mondom, hogy szégyellem némelyiküket, de sokan vannak, akiknek a helyében én be sem mennék a városba, olyan állapotban… bent az erdőben a fenét érdekli. Ha ő a saját bűzében, mocskában jól érzi magát, akkor lelke rajta.

Mit csinált, mielőtt az utcára került?

Hat évig voltam például a vasútnál. Ebből több, mint két évet a szakmában, utána a forgalomnál, tehát kalauz. Majd kocsifelíró itt Rákosrendezőn.

Kocsifelíró? Az micsoda?

Tehervonatokkal foglalkozik csak. A beérkező tehervonatot az elágazó állomáson szétbontják. Ott helyben vagy egy másik állomáson lesz szükség arra a kocsi típusra x mennyiségben. Az x darab összeállhat Szegedről, Debrecenből, Szolnokról stb. Hogy ne húzzam, a lényeg, hogy a megbontott vagonokból áll össze a vonat, ezek pontos összeállításánál segít a kocsifelíró, de kizárólag a beérkező vonatokkal foglalkozhat csak, ahogy mondtam… Nyilván azóta változtak a dolgok, mert ’86-ban voltam ott utoljára, igaz, van a forgalmi vizsgának olyan pontja, amit a mai napig szóról szóra felmondok.

És egyébként mi a szakmája?

Asztalos. Több, mint tíz évet dolgoztam is a szakmában. Emellett kőművesmunkákban is elég nagy gyakorlatom van. Falépítés, vakolás, simítás, aljzat- és járdabetonozás… ezeket mind olyan szinten „űzöm”, hogy nem csak azt tudom, hogyan kell csinálni, hanem azt is, hogy miért úgy, ahogy.

Mi hiányzik a hajléktalanság előtti időszakból?

A létbiztonság. Egyértelműen.

A mindennapok hírei mennyire jutnak el Önhöz? Érdeklik egyáltalán vagy kisebb baja is nagyobb ennél?

Rádiót néha szoktam hallgatni, de őszintén szólva nem igazán érdekel. Az időjárás jelentés igen, más nem. Lehet, hogy ez struccpolitikának tűnik, de az összes többi nem oszt, nem szoroz.

Egy nagyon hülye kérdést engedjen meg a végére, és előre is bocsánat érte… Tudna Ön a hajléktalan létnek olyan oldalát említeni, ami pozitív?

Némi öngúnnyal: a lehetőségeimen belül szabad vagyok, mint a madár...

Szóval ilyesmikről beszélgetett két ember a minap. Aztán Zoltán hazaballagott a szállóra, én meg hazaautóztam a családomhoz, és a vacsora után megnéztem egy meccset.

Ha Ön… igen, Ön ott a monitor előtt egy olyan ember, aki valami munkát tudna adni Zoltánnak a fenti töredékes önéletrajz alapján, kérem, ne habozzon írni! Az Úr elérhetőségét nálam megtalálják.

Köszönöm a figyelmet!