„Idősebb vagyok Szlovákiánál”, „a szlovák az a cseh, aki beszél magyarul”, „egy sms-ben el tudom küldeni a történelmüket”, „utólag kaparnak össze maguknak valami történelmfélét”. Nos, hallotta már valaki a fenti nemes gondolatok valamelyikét? Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést: van magyar, aki nem hallotta valamelyiket? A magyar szeret "előítéleteskedni" (na, tessék, ez is előítélet!), de valljuk be, a szlovákokkal szemben egy kicsit jobban, mint általában. Kinek van igaza? Hülye kérdés. Egyiknek sem, pedig mindenkinek.

Mit gondolnak, mit tanulnak és tanítanak ők? Érdekel minket egyáltalán? Ha igen, olvass bátran tovább, ha nem, akkor biztosan tudod, hol lehet a tótokat szidni. Irány arrafelé! Ez a sorozat a szlovák történelemből szemezget, úgy, ahogy ők látják és gondolják. Időrend nincs. Kezdem, mondjuk 1848 körül. A célom semmi más, csak az alábbi gondolatmenetet támogatni: „Egy másik szemlélet, felfogás megismerése elősegíti az egyoldalúság veszélyének elkerülését, érvelésre és gondolkodásra késztet, s talán hozzájárul a félreértések tisztázásához, az ellentétek oldásához.” Ez az idézet Dušan Kováč egyik témába vágó könyvéből származik. Kováč szlovák történész, író, költő és többek között a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.

Hogyan gondolkodnak maguk történelméről a szlovákok, arról a magyarok legtöbbjének sajnos fogalma sincs. A magyarok Magyarországon tanulnak történelmet, magyar tanároktól. A szlovákok Szlovákiában, szlovák tanárokról. A másik álláspontjára elvétve kíváncsiak. Ezen kéne változtatni. Jászi Oszkár szavaival:

„Emberi és megértő szellemben kell tárgyalni a történelmet, oly szellemben, amely igazságot tud szolgáltatni nemcsak Kossuthnak, hanem Jancunak és Štúrnak is, amely meg tudja érteni azt a nemzeti különbséget, amely közöttük fennállott, amely egyszersmind rámutat arra, hogy mik voltak az okai meghasonlásaiknak a múltban.”

Ez a sorozat azért indul, hogy pici betekintést nyújtson a másik oldalra. Tudom, ez lehet félelmetes élmény is, mert tekingetésük folyományaképpen olykor rádöbbenünk, hogy mégsem száz százalék, hogy mindig nekünk van igazunk. Még rázósabb, ha rájövünk, hogy ez nem is baj. A közeledés egy szép szó.

Az előforduló szlovák-magyar szemléletmód különbözőségeinek bemutatására egy bizonyos Ľudovít Štúr (1815-1856) személyének és munkásságának megítélése felelne meg talán leginkább. Őt már-már abszurd mód ellentétesen ítéli meg az egyik illetve a másik fél. A XIX. századról szóló két nemzeti történeti narratíva között az ő személye jelenti az egyik legdurvább ütközési pontot. Az egyik oldal (lehet találgatni) szerint: minimális bázissal rendelkező értelmiségi, ráadásul hazaáruló. A másik oldal szerint: az „alapító atyák” legnagyobbja, a szlovák irodalmi nyelv megalkotója, a szlovák nemzeti érdekek legfontosabb védelmezője.

Mindenesetre érdekes életének hiteles feldolgozása a magyar történetírás számára is izgalmas lehetne.

Innentől átváltok a szlovák álláspontra. Tehát: Vol. 1:

Štúr volt a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, egy magyarországi politikai napilap alapító főszerkesztője, a magyarországi utolsó rendi országgyűlés képviselője, több magyarországi egyesület alapítója, Pozsony líceumának tanára, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője, az 1848-49-es forradalom ellen harcoló szlovák önkéntesek toborzója, aki egyébként részt vett a katonai megmozdulásokban is. Politikus, költő, író, filozófus és nyelvész. 1848-ban az ő vezetésével fogalmazta meg először egy szlovák értelmiségi csoport a Magyarországból való kiválás és az önálló szlovák állam megalapításának igényét. Egyébként Párkány szlovák neve az ő tiszteletére lett Štúrovo és a koronás időszakban az 500-ason is ő volt látható.

A szlovák nemzeti mozgalom új nemzedéke már az 1830-as években szót kért. Ebben az időszakban az evangélikus líceumokból kikerülő aktív fiatalság az Ifjú Szlovákia Mozgalom (Hnutie mladého Slovenska) elnevezést kapta, de főleg „Štúr és követői”-ként emlegetik őket.

Ľudovít Štúr azzal kezdte közéleti tevékenységét, hogy élénkebbé tette az előadói és irodalmi tevékenységét a Cseh-Szlovák Társaságban és a Cseh-Szláv Nyelv és Irodalom Tanszéken. Fokozatosan és tervszerűen építette kapcsolatait az országban élő öntudatos szlovákokkal. 1836-tól kezdődően pedig már körvonalazódnak azok a gondolatok, amelyek alapján Štúrék mérlegelni kezdik a nemzeti felszabadulás lehetőségeit.

Az egyre aktívabbá váló magyar nemzeti mozgalomban a radikális Kossuth Lajos lett a hangadó, aki az egységes magyar politikai nemzet elméletének híve volt. Az első, a magyar nyelvet a többi nyelvvel szemben előnyben részesítő törvényeket, a magyar nemesség uralta magyarországi országgyűlés már a XIX. század elején elfogadta. 1830-ban törvényt fogadtak el arról, hogy Magyarországon közhivatalt csak az viselhet, aki magyarul beszél, később az anyakönyveket magyarul kellett vezetni és az összes pap és prédikátor számára kötelező volt a magyar nyelv ismerete.

A szlovákok képviselői éles hangú, többnyire külföldi sajtóban megjelentetett írások sorozatával tiltakoztak. A Szlovák felségfolyamodvány (Slovenský prestolný prosbopis) kidolgozásában Štúr is részt vett, melyet a szlovák küldöttség 1842-ben Metternich kancellárnak adott át. A dokumentum csak nyelvi és oktatási követeléseket tartalmazott (szlovák cenzor kérése, szlovák iskolák védelme stb.), a magyar politikai elit mégis nagyon hevesen reagált.

A szlovákok természetesen védekeztek a magyar nacionalisták kíméletlen támadásai ellen, de csak Lipcsében vagy Bécsben jelentethették meg védőirataikat (Die Anklagen und Beschwerden der Slowaken és Das 19. Jahrhundert und die Magyarisation – mindkettő Štúr műve).

Štúrék ugyanakkor érezték, hogy a védőiratokat írni kevés, ezért lépéseket tettek a szlovák erők egyesítésére, hiszen Magyarországon e nélkül a későbbiekben semmit sem tehettek volna.

Folyt. köv.

Forrás: Dušan Kováč: Szlovákia története