Levente őszintén arról, hogyan találta meg élete értelmét, a festészetet, hogyan gyűrte maga alá tíz év szenvedélybetegsége és hogyan győzte le ő a narkót. Aztán arról is, van-e a gondolatoknak alakja, a kortárs festőknek jövője és neki tetkója. Ráadásként megtudhatjuk, mi is az a prizmafestészet.

Nagy Vilmos: Mit csináltál a festészet előtt és miért kezdtél el festeni?

Sáli Levente: A festészet előtt nemigen találtam a helyem a világban. Felszolgálóként dolgoztam jó ideig, amit ugyan szerettem csinálni, de sajna a szakmával együtt járó negatív hatások 6-7 év alatt tönkre is tettek. Állandó éjszakázás, tivornyák, a fiatalságomhoz képest „anyagi jólét” egészen megrészegített. Annak rendje-módja szerint szép lassan el is züllöttem. Munka mellett kezdtem el festeni, 15 évvel ezelőtt.

Mivel mindig is festő akartam lenni, már 7-8 éves koromban tudatosan fejlesztettem magam a rajz terén, de ez a kitérő lelkileg is hazavágott. Rossz volt éveken keresztül olyan dologba energiát fektetni, amelyek egyáltalán nem tettek boldoggá. Néha olyan érzésem volt, hogy nem is a saját életemet élem, hanem valami mások által kitalált sémába akarnám beleerőszakolni magam. Talán ez a kissé skizofrén életszakasz is hozzájárult ahhoz, hogy szellemileg csak vegetáltam. Aztán amikor már mindennapossá vált az a nyugtalanító érzés, hogy bármit is csináltam, úgy éreztem, nekem nem ott van a helyem és sosem azt teszem, amit valójában tennem kéne, otthagytam a szakmám, és csak a festésnek szenteltem minden időmet. Eleinte fantasztikusan éreztem magam, a fene nagy szabadság miatt. Csakhogy addigra szenvedélybeteggé váltam. Narkó, alkohol és gyógyszerek rabja lettem. Ennek a súlyosságát évekig észre sem vettem, csak az utolsó időszakban nyílt fel a szemem, hogy gyakorlatilag semmi másról nem szól az életem, csak az anyagról. Festeni sem tudtam már vagy csak nagyon ritkán, és azok a képeim nagyon távol álltak a művészettől.

NV: Több stílust is kipróbáltál már. A váltás köthető-e valamilyen életvitelhez, hangulathoz, esetleg konkrét eseményekhez?

SL: Igen, többféle stílust alkalmazok. A korai képeim mind szürreális stílusban készültek. Életvitelemnek ez egyenes következménye volt. Talán így tudtam elkerülni az őrületet, hogy a víziókat, és a démonaimat lefestettem. Nagyon feküdt nekem ez a stílus, hiszen akkoriban erősen paranoiás voltam.


Ennek köszönhetően minden látszólag össze nem függő dologban felfedezni véltem a rejtett összefüggéseket. Így kidolgoztam egy elméletet, miszerint a gondolatoknak van alakja, és minden gondolat forrása az emlék. Úgy képzeltem el az elmét, mint egy ősrégi dolgozóasztal fiókját, amit ha kiborítok a földre, mindenféle elfeledett kacatot rejt. Nos, én ezeket a kacatokat festettem le. A gondolatok alakját. Ezzel a filozófiával felmentettem magam annak a terhe alól, hogy értelmet vigyek a képeimbe.

Miután tíz évnyi szenvedélybetegségemből csodával határos módon kigyógyultam (egy tíz hónapos drogelvonó segítségével), kitágult előttem a világ. Elkezdtem látni az élet, a természet apró csodáit, amik addig láthatatlanok voltak a számomra. Nem tudtam volna elképzelni addig azt, hogy én valaha például fákat, utcákat, tájakat fessek. Nem is beszélve olyan festészeti stílusok használatáról, amelyekkel a természetet, a világot oly módon képes megörökíteni az ember, hogy az a látvány és a stílus egymásba fonódásával teremt megfoghatatlan atmoszférát. Azt hiszem, azóta – bár nagyon ritkán élvezhetem ezt a kegyelmet –, megtapasztalhattam milyen az igazi művészet.

Ez a belső felszabadulás, ami 2007 környékén következett be, megmutatta, hogy nem csak szenvedélyeim rabságában éltem addig, hanem a festészetben is korlátozva voltam. Innentől kezdve egymás után születtek kísérletezéseim során az újabb és újabb képi világok.

NV: Mesélnél a szenvedélybetegségedről?

SL: Mit is mondhatnék? A szenvedélybetegség a legalattomosabb „betegség” szerintem. Aki benne van, észre sem veszi, hiszen épp ez az egyik ismertetőjele: egy idő után az ember mesterien veri át környezetét, és ami a durvább, saját magát. Nekem több évembe került eljutni odáig, hogy felismerjem azt, hogy bajban vagyok. Ez sajnos csak akkor következett be, amikor szinte már mindent elveszítettem. Addig mindig volt kiskapu, ahonnan pénzt tud szerezni az ember. Olyan ismerősök, barátok, akiknek a szeretetével vissza tudtam élni és akiket, ha százszor csaptam is be, de kitartottak mellettem.

A végére alig maradt barátom, a családom lemondott rólam (bár még mindig számíthattam rájuk), az emberi tartásom is megszűnt. Amikor már egy napot sem bírtam ki anélkül, hogy kiütöttem volna magam és állandóan a kórházban kötöttem ki, na, csak akkor tudatosult bennem, hogy szenvedélybeteg vagyok. Fogtam magam, és elmentem a helyi pszichiátriára. Ott megkerestem az orvosom, és azt mondtam neki: addig innen el nem megyek, amíg le nem álltam a narkóval. Nagyon rendesek voltak. Egy hónap zárt osztály után, találtak nekem – egy isten háta mögötti kis faluban – egy nagyon jó drogrehabot, ahol kilenc hónapot töltöttem. Azóta hála az égnek, immár hat éve tiszta vagyok.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, hogy a családom, a barátaim a fejükre is állhattak, nem tudtak hatni rám. Csak akkor sikerülhet, ha az ember önmaga ismeri fel, hogy segítségre szorul. Előtte kismillió sikertelen próbálkozásom volt a leszokással, mindhiába, mert valójában nem is akartam akkor még leállni.

Abban, hogy kigyógyuljak a betegségből, nagy szerepe volt a vallásnak. A magamfajta embernek szüksége van arra, hogy higgyen valamiben. Én ezt a katolikus egyházban egy közösségen keresztül találtam meg. Immár nyolc éve vagyok a kiskunhalasi neokatekumenális közösség tagja, és bátran mondhatom, ha nem találkozom össze az egyházzal, talán már nem is élnék.

NV: Egy festészeti technikát, a „prizmafestészetet” te magad dolgoztál ki. Hogyan írnád körül?

SL: A prizmafestészet nevét magam találtam ki, viszont magát az eljárást biztosan mások is alkalmazzák, csak eddig még nem láttam ilyet. A lényege, hogy a tér illúzióját úgy próbálom megteremteni, hogy sötét színfoltok mellé közvetlenül egy világosat helyezek, függetlenül a valóságtól. A színeket fel kell erősítenem, így ha mázlim van, egy egészen érdekes atmoszférájú kép jön létre. Ennek a stílusnak a legmegfelelőbb anyaga az akril festék, amely mindamellett, hogy rendkívül élénk és tiszta színt ad, nagyon gyorsan szárad is. Így percek alatt megvalósítható például az, hogy egy fekete foltot félig eltakarok egy világos rózsaszín folttal (ez olajfestékkel napokba telne). Ez az eljárás alkalmazható szinte minden témára, legyen az portré, csendélet vagy egyéb. Bármit meg lehet így festeni és csoda jó dolgok születhetnek így.

NV: Művészként Kiskunhalason milyen lehetőségek adódtak/adódnak?

SL: Itt Kiskunhalason – de szerintem általánosságban is elmondható –, hogy művészként elég nehéz érvényesülni. A kitartó munka azonban előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Itt helyi szinten elég jól ismernek. Amikor csak tehetem, kiállítok a szülővárosomban, amelyeknek a megvalósításában mindig kapok segítséget. Két évvel ezelőtt engem ért az a megtiszteltetés, hogy Kiskunhalasról Vajgel Pál festőbarátommal együtt Lengyelországban képviselhettük városunkat egy tíznapos nemzetközi festő fesztiválon. Életre szóló élmény volt. Szerencsére elég sok a kulturális rendezvény, többek között kiállítások. Aktív helyi festőművészek is vannak szép számmal. Néhányukkal jó baráti viszonyt is kialakítottunk. Idén az év első harmadában tervezek egy nagyszabású kiállítást, amelyen egy teljesen új stílust mutatok majd be. Izgatott vagyok, mert persze fogalmam sincs, milyen lesz a fogadtatása.

NV: Van olyan ember, aki inspirált tanácsaival, életével? Esetleg olyan festőművész, akit példaképednek tartasz?

SL: Kifejezetten példaképem nincs. Rengeteg festő van, akiket nagyra becsülök, hazai és külföldi művészeket egyaránt. Nem emelnék ezért ki senkit közülük. Itt Kiskunhalason vannak művészek, akikkel együtt szoktunk néha alkotni, vagy ha összefutunk, jól elbeszélgetünk olyan dolgokról, amikről más körülmények között nem tehetnénk. Itt említeném Baráth József urat, aki gyermekkoromban rajztanárom volt, Huczek Zoltán barátomat, Vajgel Pált és Farkas Istvánt is, akikkel számtalanszor festettünk együtt, és jó baráti kapcsolat van köztünk. De az ország több területéről is vannak festőtársak. Néhányukkal, például Sipos László és Papp Norbert barátaimmal sokszor utaztunk el közösen alkotótáborba. Esetleg csak spontán találkozunk valamelyikünk szülővárosában egy jó kis beszélgetésre. Tavaly nyáron például volt szerencsém Papp Norbert barátomnál eltölteni egy hetet Győrben, a műtermében. Fantasztikus élmény volt.

NV: Az internet segít valamit abban, hogy a képeid több emberhez jussanak el vagy más művészekkel lépj kapcsolatba? Gondolok itt főleg az olyan tematizált honlapokra, amelyek a kortárs magyar festőkkel és műveikkel foglalkoznak?

Az internet nagyon hasznos kis eszköz. Számtalan előnye van, ezek közül számomra a legértékesebb, hogy más művészek munkáival könnyebben találkozhatok. Nagyon élvezem az olyan oldalakat böngészni, ahol kommenteket lehet olvasni, és tök jó, amikor a kép mögül az alkotó is „kikiabál”. Néha ez jót tesz a képnek. Néha pedig gyönyörűen bebizonyosodik az, hogy a művészet a művésztől teljesen független, onnantól kezdve, hogy a képet elkészítjük, nekünk már nincs vele dolgunk. Rengeteg barátot szereztem a neten. Néhány alkotótársammal létrehoztunk egy művészeti csoportot is, aminek 4artz a neve. Négy festő és egy digitális művész (Sipos László, Papp Norbert, Huczek Zoltán, Kovács Roland és jómagam) alkotjuk. Két éve vagyunk így együtt, és minden évben szervezünk az ország különböző pontjain közös, illetve egyéni kiállításokat. Tapasztaltuk, hogy egyedül sokkal kevesebb lehetőségünk van, mint együtt. Így segítjük egymást: ha valamelyikünknek alkalma nyílik kiállítani valahol, az esély a csoport többi tagjának is a bemutatkozásra az aktuális helyszínen.

Az interneten keresztül nem csak festőkkel, hanem költőkkel és írókkal is sikerült jó baráti viszonyt kialakítanom. Sokukkal rendszeresen tartom a kapcsolatot. Közülük kiemelném egy nemrégiben elhunyt költő barátomat, Nézsi Zsuzsit, akinek versei, gondolatai ösztönöztek és inspirálnak mind a mai napig.

NV: Szobrászattal is foglalkozol. Festeni vagy szobrászkodni szeretsz jobban?

SL: Szobrászattal hobbi szinten foglalkozom, ahogy a tetoválással is. Ráadásul pár éve megismerkedtem a kőfaragással. Senki nem mutatta, hogy miként kell csinálni, de valahogy ösztönösen megértettem, hogyan kell hozzálátni. Aztán jött egy lehetőség: Szlovákiában, egy piciny magyarok lakta faluban, a helyi iskola névadójáról kértek fel, hogy készítsek mellszobrot. Nem szoktam berezelni a kihívásoktól, még akkor sem, ha előtte ilyet még nem csináltam. Igaz majd egy évig tartott, de csak összejött. Jó kis kaland volt.

A tetoválással is így vagyok. Régebben Keszthelyen csináltattam egy tetkót. Ránéztem, és tudtam, hogy ennél még én is jobbat csinálok. Nekiláttam megismerni ezt a művészeti irányt is, és immár tíz éve foglalkozom vele. A tetoválás elég kötött műfaj, de nagyon hasonlít az akvarellfestéshez, így gyorsan belejöttem. Komolyabban azonban nem szeretnék foglalkozni vele, mert nagyon igénybe veszi az embert. Néha egy-egy izgalmasabb nagyobb melót bevállalok, de erősen megválogatom a feladatokat. Ezen a területen is szeretem a nagyobb kihívásokat.

NV: Mi a véleményed a fiatalabb festőgenerációról?

SL: Hűha! Nehéz kérdés. A legfiatalabb festőgenerációnak én hagynék még időt, hiszen jelentős hányaduk, még meg sem találta az utat, amit járniuk kell. A kortárs fiatal festőknél vannak bajok. Eleve nehéz dolguk van ebben a felgyorsult világban, és sajnos azt látom, hogy szegények próbálják felvenni a gyors ritmust. Csak azt felejtik el, hogy a festészet erre alkalmatlan. A történelemből kiindulva eddig a festők az aktuális társadalom lenyomatát adták. Ma erre már más eszközök hivatottak. Így nem csoda, hogy némely alkotó öt percnél tovább nem tud festeni, mert lemarad. Így születnek azok a „képek”, amik a „minek nevezzelek” kategóriába tartoznak. Szerencsére nagyon sok kivétel van, és ennek örülök. Szerintem a kortárs modern festészet Duchamp óta zsákutcában van. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb visszatalál a helyes útra, így aztán tényleg a jelenen túlmutató, és később a kollektív tudatba beágyazódó egyetemes kincsévé tud válni az emberiségnek.

NV: Mik a jövőbeni művészeti terveid a festészetre vonatkozóan?

SL: Nos, a közeljövőben egy 15-20 darabból álló sorozatot szeretnék létrehozni. Ötvözni szeretném a hiperrealizmust a pointilizmussal, ami elméletben már sikerült. Kíváncsian várom, hogy ezt a valóságban hogyan tudom megalkotni. A lényege, hogy a valóság egy részletét kinagyítom megfelelő méretű vászonra (ami jelen esetben 150 x 150 cm) és a témát oly módon próbálom megfesteni, mintha egy szétpixelesedett digitális fotó lenne, amit megfelelő távolságból szemlélve fotórealisztikussá tesz a szemünk. De erről többet nem szeretnék elárulni…