„Idősebb vagyok Szlovákiánál”, „a szlovák az a cseh, aki beszél magyarul”, „egy sms-ben el tudom küldeni a történelmüket”, „utólag kaparnak össze maguknak valami történelmfélét”. Nos, hallotta már valaki a fenti nemes gondolatok valamelyikét? Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést: van magyar, aki nem hallotta valamelyiket? A magyar szeret "előítéleteskedni" (na, tessék, ez is előítélet!), de valljuk be, a szlovákokkal szemben egy kicsit jobban, mint általában. Kinek van igaza? Hülye kérdés. Egyiknek sem, pedig mindenkinek. Harmadik rész.

Ez most itt ennek és emennek a folytatása. Ha még nem olvastad azokat, tedd meg, mielőtt erre vetemednél! Akinek viszont nincs kedve a múltba révedni, annak rövidítve kivonatolnám, a szlovák töri óra sorozat korábban már legépelt „ars poeticáját”:

Ez a sorozat azért indul, hogy pici betekintést nyújtson a másik oldalra. Tudom, ez lehet félelmetes élmény is, mert a másik nézőpont vizsgálatának folyományaképpen olykor rádöbbenünk, mégsem száz százalék, hogy mindig nekünk van igazunk. Még rázósabb, ha rájövünk, hogy ez nem is baj. A "közeledés" szép szó. Hajtsátok magyar fejetek szlovák keblekre és viszont!

Valahol 1848 előtt hagytam abba. Innentől szokás szerint átváltok a szlovák álláspontra:

Közvetlenül az 1848-as forradalom előtt a szlovák kérdés már nem csak nyelvi és oktatási, hanem politikai kérdéssé is vált. A nemzeti követelések egyre inkább a szlovák nemzeti önállóság elismerésének irányába mutattak. Ez a soknemzetiségű Magyarország decentralizációjához vezetett volna, s ennek szárba szökkenését a magyarság képviselői nem támogatták.

Magyarország függetlensége felé közeledve a magyarosító tendenciák is erősödtek. A nem magyar nemzetek viszont semmilyen garanciát nem kaptak nemzeti jogaik érvényesítésére. A radikális magyar nemesség, élén Kossuth Lajossal, világosan kinyilvánította, hogy Magyarországból nemcsak politikailag, hanem etnikailag is egységes államot akar alakítani. Ráadásul a szlovák nemesség nagy része elnemzetietlenedett, így a szlovák társadalom vezető rétegét az alacsonyabb, közép- vagy népi rétegekből származó értelmiség alkotta.

A szlovák forradalmi aktivitás egy össz-szlovák forradalmi és nemzeti program megfogalmazásában és kihirdetésében tetőződött. Ezt a 14 pontból álló programot, amely a Szlovák nemzet kívánságai (Žiadosti slovenského národa) néven ismert, 1848. május 11-én fogadták el Lipótszentmiklóson. Ez egy nemzeti, egyúttal politikai program, határozottan demokratikus elemekkel, amely politikai- és szociális reformok értelmezésében jócskán meghaladta az országgyűlésen elfogadott márciusi törvényeket.

Nem árt részletesebben megismerni:

•          1. pont: A szlovák nemzet, amely magát a magyarországi haza ősi nemzetének és egykori egyedüli birtokosának érzi, kilencszáz esztendős álom után ébredezik.
•          2. pont: a magyarországi korona alatt élő testvéri nemzetek általános országgyűlésének összehívását sürgette, amelyen valamennyi nemzet, mint tényleges nemzet lesz képviselve. A képviselők kötelesek nemzetüket saját nemzeti nyelvükön képviselni és az országgyűlésen törvényesen képviselt nemzetek nyelvét tudni.
•          3. pont: külön nemzeti gyűlések feladatává tette a néprajzi határok megállapítását, abból a célból, hogy minden nemzet erősen „vonzódhassék”…nemzeti központjához.
•          4. pont: azoknak a nemzetáruló, renegát országgyűlési képviselőknek a megbüntetését szorgalmazta, akik nem választóik érdekeit képviselték. A követelés fontosságát jelzi, hogy a 9. pont ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy különösen az anyanyelvüket alábecsülő, nemzetük ellen ármányt szövő, elfajzott nemzetárulóknak nem szabad választójogot kapniuk és közhivatalt betölteniük, mert a szlovák vér, nyelv és nemzetiség elárulását nemcsak nemzetünk, hanem az egész magyar haza elárulásának tekintik.
•          5-7. pont: nyelvi-oktatási követeléseket tartalmazott. A vármegyei és választmányi tanácskozások nyelve a magyar mellett a szlovák legyen. Szlovák nemzeti iskolák alapítását követelte az elemi szinttől az egyetemig. A magyar vármegyei iskolákban pedig a szlovák nyelv tanítását, és viszont. Az előző hónapok ismert dokumentumaihoz, valamint Štúr parlamenti felszólalásához képest nem tartalmaztak lényegesen új elemeket.
•          8. pont: a nemzeti szimbólumok használatával foglalkozik. A szlovák nemzet piros-fehér nemzeti színeinek és zászlóinak szabad használatát szorgalmazta, miközben elismerte a piros-fehér-zöldet magyar, a címerrel díszített trikolórt pedig magyarországi zászlónak. Teljesen új felvetésnek tekinthető viszont annak kinyilvánítása, hogy „a szlovák nemzeti őrsereg vezetői kizárólag szlovákok legyenek és a vezényleti nyelv a szlovák legyen.
•          9-10. pont: Érdekes és elgondolkodtató, hogy a 14 pontból csupán ez a kettő foglalkozott a polgári szabadságjogokkal: általános választójogot minden 20 illetve 24 éves magyarországi állampolgár és lakos számára (kivéve a szlovák nemzet árulóit); sajtószabadságot (sajtótörvény nélkül); újságok, folyóiratok kiadását és nyomdák felállítását (óvadék nélkül); teljes egyesülési és gyülekezési szabadságot a közügyekről való nyilvános tanácskozások céljából.
•          11. pont: Heves viták után ide került az a Hurban által szorgalmazott, ám Hodža által kifogásolt követelés is, amely az erdeiktől, legelőiktől, mezőiktől, közjavaiktól, irtványaiktól és egyéb vagyonuktól megfosztott, megkárosított emberek problémáit próbálta meg orvosolni azzal, hogy elkobzott javaik visszaadását sürgette, illetve a visszakapott javakkal való korlátlan rendelkezést kívánta.
•          12-14. pont: kérték az ártatlanul bebörtönzött Janko Kráľ és Ján Rotarides szabadon bocsátását, valamint szabadságot kértek a galíciai lengyelek számára is. Végül a petíció készítői kifejezték ama reményüket, hogy a magyar minisztérium és a magyarországi honpolgárok ezeket a követeléseket támogatni fogják, mert az utolsó gondolat szerint, ami akár burkolt fenyegetésnek is felfogható: ezen követelések elodázásával vagy megkerülésével nemzetük korábbi vakságra és szolgaságra ítélését hosszabbítják meg.

A forradalmi magyar kormány, amelyhez a szlovákok a petíciót eljuttatták statáriumot hirdetett a felső-magyarországi megyékben, és elfogatóparancsot adott ki Ľudovít Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža ellen, akik ennek hallatán Csehországba menekültek.  (Egyébként is arra vették volna az irányt, hiszen Prágában már előkészületben volt a szláv kongresszus.) Ott ugyanakkor a cseh és szlovák területek egyesítésével kapcsolatos javaslatokra Hurban reakciója a következő volt: „ha a magyarok megadják nekünk, ami megillet, nem ránthatunk ellenük kardot. De ha nem adják meg, akkor harc lesz.”

Mivel a magyar forradalmárok magyarosítása nemcsak a szlovákok ellen irányult, hanem minden nem magyar nemzet ellen, a szlovák vezetők kapcsolatba léptek a horvátokkal és a vajdasági szerbekkel. A cél egy közös fegyveres ellenállás szervezése és jogos követeléseik elfogadtatása. 1848. szeptember 16-án Bécsben megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, úgymint a szlovákok legfelsőbb politikai és katonai testülete. Élén Štúr, Hurban és Hodža álltak. Három nappal később Miaván megtagadták az engedelmességet a magyar kormánynak, és össznemzeti felkelésre szólították a szlovák népet.

Štúrékat ezért megfosztották magyar állampolgárságuktól és árulóknak nyilvánították őket. Ráadásul október végén Galgóc közelében kivégeztek két szlovák felkelőt: Karol Holuby és Vilko Šulek nevű diákokat.

A Szlovák Nemzeti Tanács még a bécsi forradalom idején kezdte szervezni a mai Szlovákia területére irányuló második fegyveres vállalkozását. I. Ferenc József trónra kerülése után – 1849 márciusában – hozzá fordultak a szlovák javaslatokkal és kívánságokkal. A petícióban az alábbiakat kérték: a Habsburg Birodalmon keretében válasszák le a szlovák régiót Magyarországról. Az így kialakított „Szlovákiának” legyen saját országgyűlése és Bécsnek alárendelt államigazgatása. Ezen a területen a szlovák legyen a hivatalos nyelv.

„Ezzel csak azt a földet kérjük, amelyet ősidők óta lakunk, ahol a mi saját nyelvünk jelenti az otthont, s a mindennapi életben kizárólag ez használatos, azt a földet, amely egykor bölcsője volt történelmi megjelenésünknek, s amelyet időtlen idők óta, bár más országokkal volt politikai egységbe összekötve, soha másképp, mint szlovák földnek, Szlovákiának nem neveztek.”

A császár ugyan még hadban állt a magyar felkelőkkel, de világos volt, hogy a birodalom olyan decentralizálása, amely figyelembe veszi a szlovák követeléseket, nem állt szándékában.

1849. április 14-én a Kossuth vezette magyar országgyűlés Debrecenben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s a „magyar nemzeti” Magyarország megalakulását, a többi nemzet legcsekélyebb nemzeti jogainak figyelembe vétele nélkül. Kossuth így az utolsó alkalmat sem ragadta meg, hogy a nemzetiségeket megnyerje a szabadságharcnak.

Folyt. köv.

Forrás: Dušan Kováč: Szlovákia története