„Idősebb vagyok Szlovákiánál”, „a szlovák az a cseh, aki beszél magyarul”, „egy sms-ben el tudom küldeni a történelmüket”, „utólag kaparnak össze maguknak valami történelmfélét”. Nos, hallotta már valaki a fenti nemes gondolatok valamelyikét? Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést: van magyar, aki nem hallotta valamelyiket? A magyar szeret "előítéleteskedni" (na, tessék, ez is előítélet!), de valljuk be, a szlovákokkal szemben egy kicsit jobban, mint általában. Kinek van igaza? Hülye kérdés. Egyiknek sem, pedig mindenkinek. Második rész.

Az előzményekről itt olvashatsz, ha még nem olvastad, tedd meg, mielőtt erre vetemednél itt alul. Ha viszont igen (adj egy pacsit!), akkor már biztos tűkön ülsz. Nem is húzom az időt. Štúr kalandjai most folytatódnak. (Vagyis azok már nem, de most írom le őket.) Előtte még leszögezném, a szlovák töri óra korábban már legépelt „ars poeticáját”:

Ez a sorozat azért indul, hogy pici betekintést nyújtson a másik oldalra. Tudom, ez lehet félelmetes élmény is, mert a másik nézőpont vizsgálatának folyományaképpen olykor rádöbbenünk, mégsem száz százalék, hogy mindig nekünk van igazunk. Még rázósabb, ha rájövünk, hogy ez nem is baj. A "közeledés" szép szó.

Szóval az 1848 előtti időszak környékén hagytuk abba. A szlovákok védekeznek a magyar nacionalisták kíméletlen támadásai ellen, de egyelőre csak Lipcsében vagy Bécsben jelentethettek meg védőiratokat. (Die Anklagen und Beschwerden der Slowaken és Das 19. Jahrhundert und die Magyarisation – mindkettő Štúr műve.)

Štúrék már akkor tudták, hogy védőiratokat írni nagyon kevés, ezért lépéseket tettek a szlovák erők egyesítésére, hiszen Magyarországon e nélkül a későbbiekben semmit sem tehetnek.

Az egységesítés egyik alapvető eszköze az egységes irodalmi nyelv kialakítása volt. Az evangélikus Štúr előtt egyre világosabbá vált, hogy az erősödő magyarosítással szemben a szlovákoknak, mint a nemzeti lét minden meghatározó jegyével rendelkező nemzetnek kell szembeszegülnie. A szlovákosított cseh nyelv műnyelv volt, ezt mindkét fél elutasította. Štúrék ezért gondolták úgy, hogy a szlovák irodalmi nyelvnek közelednie kell az egyszerű szlovák nép, főképpen a szlovák földművesek nyelvhasználatához.

Štúr a helyzet mérlegelése után a közép-szlovákiai nyelvjárást választotta alapul az irodalmi nyelv írott normájának. Persze nem egyedül diktált, de ő volt az egyik góré. A szlovák irodalmi nyelvről végül 1843 februárjában Lubokán, Hurban parókiájában döntött a Štúr-Hurban-Milan Hodža trió.

Štúr ezt a tevékenységét a Nárečja Slovensko alebo potreba písaňja v tomto nárečí (A szlovák nyelvjárások, avagy miért szükséges ezt a nyelvjárást használni írásban, 1846) című írásával és a Slovenská gramatika (Szlovák nyelvtan, 1846) kiadásával toldotta meg. Az itt leírt alapok mindmáig megmaradtak.

A szlovák irodalmi nyelv elfogadását jelentős politikai tettnek is kell tekintenünk, főleg, hogy a Štúr-féle szlovák nyelv már az ötvenes évek során általánosan használt irodalmi nyelvvé vált. A Nitra almanachot, amely az első Štúr-féle szlovák nyelven írt könyv volt, további művek követték, amelyek ma már a szlovák irodalom gyöngyszemei.

Az irodalmi szlovák nyelv tehát kialakulóban volt, Štúr és követői azonban továbbra is szükségesnek tartották a cseh-szlovák együvé tartozás gondolatának ápolását és a szélesebb körű szláv együttműködést:

„Némelyek talán azt hiszik, hogy el akarunk szakadni a csehektől, de Isten óvjon az elszakadástól. Aki mostanában elszakad a testvéreitől, azt súlyos felelősségre vonás várja nemzetünk színe előtt. Mi abban a kötelékben, amelyben velük voltunk, továbbra is maradni… akarunk, bármi jeles dolgot tesznek, azt elsajátítjuk, velük szellemi kapcsolatban állunk, és ahol valami jót tehetünk, meg akarjuk tenni és ugyanezt tőlük, mint testvérektől is elvárjuk.”

A szlovák irodalmi nyelv természetesen ösztönzőleg hatott a szlovák romantikus irodalom, főként a költészet fejlődésére. Sok mű vált klasszikussá és hatott a következő nemzedékek soraira. Ilyen költemény például Samo Chalupka romantikus hőseposza, a Mor ho! (Öld meg, 1864). Egészen más jellegűek Andrej Sládkovič bensőséges, a szerelmet, az ifjúságot vagy a hazát dicsőítő versei (pl. Marína, Detvan). Eredeti költő és lázadó forradalmár volt Janko Kráľ, műveinek filozófiája sok hasonlóságot mutat Petőfi munkájával. Ide kell sorolnunk a balladisztikus jellegű Ján Botto költészetét is. Neki elsősorban a Smrť Jánošíkova (Jánošík halála, 1862) c. műve szerzett hírnevet. Prózában Jozef Miloslav Hurban mellett Ján Kalinčiak tűnt ki.

Az új irodalmi nyelven írt művek sokasága és különösen az ifjúságra gyakorolt hatása igazolta a Štúr által kodifikált nyelv hajlékonyságát, gazdagságát és életképességét.

Folyt. köv.

Forrás: Dušan Kováč: Szlovákia története