Kérdezz-felelek a Dumaszínház és a Showder Klub kolozsvári humoristájával, Felméri Péterrel a válságról, Pókemberről (aki nem Ő!), Fábry Sándorról, egy Nagy Bandó Andrásos vitáról és két vagy három ufóról. És ez még csak a fele.

Levente őszintén arról, hogyan találta meg élete értelmét, a festészetet, hogyan gyűrte maga alá tíz év szenvedélybetegsége és hogyan győzte le ő a narkót. Aztán arról is, van-e a gondolatoknak alakja, a kortárs festőknek jövője és neki tetkója. Ráadásként megtudhatjuk, mi is az a prizmafestészet.

Ez a sorozat azoké, akik megérdemelték volna az Aranylabdát, de valamiért lemaradtak róla. A lista szubjektív, lehet vitatkozni, de speciel ebben az esetben nem érdemes, mert most bizony Puskás Ferencről lesz szó.

Volt ez a cirka 13:0-ás horvátok elleni hokigyalu a Papp Arénában. Mikor egy hónappal előtte vettem a jegyet, a szegény Ibuszos csaj nem tudhatta, hogy egy nyugdíjas szektorba ad jegyet nekünk. Biztos figyelmeztetett volna. Esküszöm, semmi bajom az öregekkel (imádom a nagyfatert és a mamámat), járjanak ők is meccsre, de amit az egyik levágott, a hátunk mögött, attól ráncosra röhögtem magam, de közben irritáló is volt.

Már az oviban is két csoportra voltunk osztva: magyarok és szlovákok. Gyakran folytak fennkölt szócsaták a két banda között. A szövegben nem volt túl sok kreativitás, általában ismétlődött: a „szlovák” gyerekek (magyarul) azt kiabálták felénk: „magyarok-csavarok”, mi meg vissza hogy: „szlovákok-tojások” Durva rigmusok az ovis kemény magból. (Összecsapások nem voltak, de ha lettek volna, azt az óvónénik úgyis csírájába fojtották volna el – kakaóval.)